Kate Miron: Rejtélyes nyomok
Regény. Kinek a nyomai? Honnan jönnek? Hova vezetnek? Kalandokra, izgalmakra vágysz? Kikapcsolódásra? Boldog és boldogtalan szerelmes történetekre? Sírni akarsz vagy nevetni? A történet folytatódik....
Azonnal kezdődik..............
de még előtte:
Bemutatkozás:
Kate Miron
a nevem.
Na, jó! Nem az igazi. De majdnem. Egyik szépnagymamámtól vettem kölcsön. Remélem, nem haragszik. És a többi tizenöt se!
Már vagy 8 éve írtam ezt a regényt. Magam is többször elolvastam. Bevallom, a valósághoz semmi köze. Ne is kutassák! Én találtam ki minden sorát. Teljesen egyedül.
Hogy meg is látszik? Nem baj Én jól szórakoztam.
Kezdem:
1. fejezet
Retti lassan felemelte a fejét és belebámult a semmibe. A semmi zsongott-ciripelt-csicsergett-zizegett-hullámzott és lágyan felborzolta a lány amúgy is kócos haját.
- Hát vége! Nincs mit tenni. Talán nem is voltunk igazán egymáshoz valók. Deni sose értette az én kapkodásaimat. Ő olyan nyugodt és kiszámítható! Kiszámítható? - kesernyésen elmosolyodott - vagy mégsem? - Retti befele figyelt magára. Még most se értette ezt az egészet.
-Csodálatos lesz, hidd el, Retti! Az esküvő után rögtön megvesszük a Kisházat.
-Miért után? - dörgölődött Denihez.
-Hogyhogy miért? A házasság után ez lesz a mi első közös szerzeményünk. Közös!
- Pedig milyen jó lenne az esküvő után rögtön oda haza menni!
- De, drágám! Mindennek ki kell várni türelmesen az idejét.
Retti magának se tudta megmondani, mitől szomorodott el hirtelen. Rámeredt a terítőre.
- Csupa folt! - kiáltott fel.
- Tessék? Hogy mi? - Deni értetlenül bámult rá.
- Nem látod? - meredt maga elé Retti az asztalra - Menjünk haza! -ugrott fel. Úgy érezte, elment mindentől a kedve.
- De még csak nyolc óra!
- Hazamegyek. Maradj, ha akarsz!
- De, Retti! Arról volt szó....
- Megfájdult a fejem! - suttogta. Most hirtelen teljesen érthetetlennek érezte ezt az egészet. Ezt a hirtelen házasságot. Az összes építgetett légvárat. A Kisházat a négy fenyő árnyékában, ahogy elnevezték.
- De, Retti! Miért rohanunk? Állj meg, kedves! Gyere! Arról volt szó, hogy kocsikázunk egyet.
- Majd kedden. Majd kedden - elgyötört volt a hangja. Mennyi tépelődés volt emögött a házassági tervük mögött - Azért értem jössz? - csillant fel mégis a szeme.
- Hát hogyne! Persze! Kedden. Alig várom. Megbántottalak?
- Dehogy! Csak hirtelen annyira elkapott a fejfájás. Le kell feküdnöm - s abban a pillanatban már érezte is, hogy sajog, zúg, lüktet, nyilallik a homloka, tompa kábultság ereszkedett a szemeire. Egyetlen pillanat alatt.
- Te, drága! Nagyon fáj? Na, jól van! - átölelte és magához szorította, ahogy kiléptek az ajtón - Hazaviszlek.
-Érdekes! Mennyire emlékszem Kara bácsi arckifejezésére! - gondolta Retti - a kezemet nézte, pontosan a gyűrűmet, és közben felhúzta a szemöldökét. Mosolygott és bólogatott. Jött meginni az esti teáját a két pogácsával.
- Jó estét, kedveském! Magának is, tanár úr!
- Jó estét. Jön vacsorázni, Kara bácsi?
- Bizony, bizony, aranyom. Itt az ideje.
- Ezt meg honnan tudod? - kérdezte Deni, mikor Kara bácsi mögött becsukódott az ajtó.
- Honnan tudnám? Momótól - vonta meg a vállát Retti. Még maga is meglepődött. Azt hitte eddig, nem is szokott figyelni az öregasszony fecsegésére, lám mégis.
Visszanézett. A neon most gyulladt ki. Lilás fény öntötte el a kicsi teraszt, a fehér műanyag székeket, a kinti asztalokat, az üldögélő emberek arcát. Már több, mint egy hónapja, hogy valami érintkezési hiba van a P betűvel. Azóta reszket a fény.
- Mi a baj?
- Semmi, semmi - tiltakozott - Csak gondolkodom. Kedden jössz? Ugye jössz?
- Már hogyne mennék! Mondtam!
Retti összekucorodva ült a kocsiban. Úgy érezte, ebben a fejfájásban még gondolkodni se tud.
- Megérkeztünk, kisasszony! - ugrott ki a kocsiból Deni, és szolgálatkészen kinyitotta az ajtót - Itt vagyunk az ideiglenes otthonánál. Mint hallom, rövidesen bekötik a fejét, és a Kisházba költöztetik - tréfálkozott.
- Csak semmi bizalmaskodás! - vette át a játékot a lány.
- Bocsánat, kisasszony! Ebben az esetben viszont kénytelen leszek kiszámítani a viteldíjat - Deni hatalmasat nevetett a saját viccén. Ölébe kapta Rettit, és pördült vele vagy hármat.
- Tegyél le! Tegyél le! - kacagott vele a lány. Megálltak egy szédelgős, imbolygós hosszú csókra. Ezt pedig nem szokta soha megengedni, mert tudja, hogy a vénasszony ott leselkedik a függöny mögött, és rettenetesen helyteleníti az erkölcstelenséget. Úgy gondolja, mivel szállást ad a lánynak, felelős is érte.
- Már csak két hónap! - Deninek rekedt volt a hangja - Akkor kedden!
- Kedden, kedden.
Retti elővette a kulcsot, kinyitotta az ajtót. Integettek egymásnak. A lány nézett utána hosszan.
Akkor az öregasszony felgyújtotta az udvari villanyt.
- Nem győzi mire vélni, miért nem vagyok már bent! Azért se!
Visszazárta az utcaajtót, és gyors, sietős léptekkel elindult arrafelé, amerre Deni kocsijának piros fényei derengtek még.
Retti lehunyta a szemét, és engedte, hogy a napsugár beragyogja az arcát. Pirosat, sárgát, zöldet látott. Csillogó fénykörök olvadtak egymásba.
- Milyen régen is volt mindez! - sóhajtott fel - Nem jött kedden. Szerdán se. Soha többet. Két hónapja!
- Retti! Hallottad mi újság - robbant be az ajtón annak a keddnek a reggelén Momó. Szeme tele volt döbbenettel és kíváncsisággal - Szakítottatok? Nem is mondtad! Nem mondtad, hogy ez a Dénes tanár el fog költözni! Én meg azt hittem, túl nagy barátságba keveredtél vele - várakozóan bámult a lányra, erősen szuggerálva tekintetével - Tudtad, hogy el fog költözni?
- Nem.... - nyögte ki rekedten. Úgy érezte, megbillent vele a föld - illetve....iiigen... - dadogta.
- Persze, persze - csóválta Momó a fejét - Mondtam én, hogy nem való hozzád. Mit is képzeltél? Az már egy meglett férfi, te meg még egy kis tapasztlatlan lány. Még jó, hogy nem kerültetek túlságosan közel! - hunyorított rá Momó fürkészve.
- Nem - nyögte ki a lány elváltozott hangon.
- Tudod, mit beszélnek? -élénkült fel az öregasszony - Tegnapelőtt este jött hozzá egy nő. Olyan városi! - ezt határozottan megróvó hangsúllyal mondta - Kikent-kifent! Érted! - közben leste a lány reakcióját - Ismered? - olyan sóváran várta a választ, hogy Retti rábólintott.
- A testvére - maga se tudta, miért mondta ezt.
- Az? - Momó csalódott volt. Ingatta a fejét bizonytalanul - Hát, mindenesetre elment vele. Ma már nem is tanít. Tudtad? Hát azért köszöntél tőle a múltkor olyan hosszan? - villant rá a szeme.
- Igen, igen - kapaszkodott a válaszba a lány. Maga is csodálkozott, hogy beszélni tud. Legszívesebben ordított volna fájdalmában. Úgy érezte, összedől a világ. Őt még így nem csapták be soha.
Mindennek két hónapja már. Így visszanézve hihetetlennek látszik, hogy a világ mégse dőlt össze akkor. Persze, Deni írt neki levelet, be volt dobva a postaládába, de csak tíz óra után kapta meg, mikor Kara bácsi meghozta a napi postát.
Drága Retti!
Bocsáss meg nekem! Bocsáss meg! Nem győzöm eleget mondani. Nincs erőm találkozni Veled! Nincs! El kell mennem. Érted? Kell!!! De egyszer visszajövök, és mindent megmagyarázok. De még most nem lehet. Nem lehet!
Feloldalak adott szavad alól. Nem volna becsületes tőlem, hogy várakoztassalak. Te annyira fiatal vagy még. Olyan sok jó történhet Veled!
Isten Veled,drága Retti, Te erős, bátor, okos kislány :
Deni
Retti kivette a zsebéből az ezerszer elolvasott, összegyűrt, elnyűtt levelet. Beszívta az illatát, habár nem érzett már rajta semmit, ami a fiúra emlékeztette volna. Aztán, mint a lassított filmen, maga elé emelte. Nem nézte a betűket. Tudta kivülről. Ketté tépte, majd újra ketté és újra, egészen addig, míg apró, négyzetcentiméternyi darabokká lettek. Akkor felállt. Magasra emelte a kezét, és, mint a magvetők, széles mozdulatokkal szétszórta. A papírdarabkák kóvályogtak a levegőben szanaszét, majd tétován libegve kerestek helyet maguknak a vadvirágok tövén, száraz kórók között és kókadt fűcsomók tetején.
Akkor Retti sarkon fordult, és futva tette meg az ötven métert a ciroktábla széléig. Utána elveszett a sorok között. Földre szegezett szemmel haladt, követte visszafele a saját lábnyomát.
Hirtelen megtorpant. Pontosan az ő lábnyomán keresztben nagy férficipő nyoma éktelenkedett. Szíve vad kalapálásba kezdett, fülében zúgó iramban lüktetett a vér.
- Retti! Azt beszélik, látták a kocsidat a Gubancos mellett állni! Tudod, hogy öt éve ott történt a baj azzal a kislánnyal? Ne kószálj arra!
Az öregasszony kioktató hangja jutott eszébe. A lábából kiszállt az erő. Minden idegszálával hallgatózott. Enyhén fújdogált a szél zizegtetve a cirokleeleket. Egy csörrenés! Azt hitte, menten elájul.
- Halálig fogok harcolni! - döntötte el magában. De nem történt semmi. Maga se tudta, mennyi ideig állt ott. Egyszer csak elkezdtek engedelmeskedni a lábai végre. Lassan, óvatosan indult. A lábnyomot jól megnézte - Sportcipő. Lehet vagy 44-es, 45-ös -állapította meg - Az egyik sarka lekopott, letöredezett - megnézte az óráját - Fél tizenegy! Az biztos, hogy sietett - töprengett magában - Honnan jöhetett? És hova ment? Ja! - jutott eszébe - Itt lakik az az öreg Tarzan. Itt a tanyája! Tarzan! Tarzan! Ilyen nevet! Gondolom, szenvedett tőle sokat gyerekkorában. Azt beszélik, az anyja bele volt habarodva abba a színészbe, aki Tarzant játszotta, azért nevezte így a fiát. Vajon mi lehet az igazi neve?
Retti nehezen indult el, de annál jobban nekiiramodott. Rohant. A ciroklevél az arcába csapódott. A száraz kórók a bőrét karmolták. Nem érezte. Úgy hallotta, mintha dübögne a föld utána.
Összeszúrkálva, csepegő izzadtságtól maszatosan, remegő, fáradt lábakkal ért ki a földútra. Rémült torpanással fékezett. Visszaugrott. Óvatosan kidugta a fejét és körülnézett.
- Bárcsak jönne valaki! - sóhajtotta magában - Jaj, ne, ne! - majdnem felsikoltott a hirtelen újra támadt ijedelmében - Csak azt ne!
Óvatosan, sűrűn hátra-hátra tekintgetve, kimeresztett szemekkel - ment végig a Gubancos melletti ösvényen - Milyen bozontos egy erdő - borzongott meg - Az biztos, hogy jó búvóhely. Azt a kislányt is fél év múlva találták meg! - futott végig a hátán a hideg. Eddig olyan volt a szemében, mint egy elvarázsolt, mesebeli bozótos erdő, ahol kóbor királyfiak bolyonganak alvó királylányokat keresve. Most meg minden bokor mögül kegyetlen, emberölő szörnyek leselkednek!
- Megvan! - sóhajtott fel megkönnyebbülten, mikor meglátta az út mellett leállított kis Bogár kocsiját egy bokor takarásában. Remegő ujjakkal kotorászta ki zsebéből a kulcsot. Mikor végre beült, első dolga volt lezárni az ajtót.
- Sose jövök többet ide! - döntötte el, míg reszkető kezekkel törölgette le a nyakán patakokban csordogáló izzadtságot - Deni! - sajgott bee a szívébe - Deni!
Az öregasszony nem volt otthon, így Retti megszabadult a magyarázkodástól. Egyenesen a fürdőszobába ment, és megengedte a csapokat. Forró vizet akart. Ő, aki mindig csak zuhanyozott, most egy teljesen tele kád tűzforró vízbe kívánkozott. Nem lemosni, hanem kimosni mindent. Az út porát, az ijedelmet, a félelmet, a szomorúságot. A szomorúságot. Lassan merült bele a vízbe. Égette, csípte, marta a szúrások, horzsolások, vágások helyét. Nem törődött vele. Alig érezte. A szíve még mindig jobban fájt. Aztán egy idő után egyhe zsibbadtság vett erőt rajta. Elernyedt. Megnyugodott.
- Hogy is rémülhettem meg ennyire egy semmiség miatt? Hisz nem történt semmi. De azért nem megyek többet oda! - határozta el.
Kocsival ment. Hosszú-hosszú út kanyargott előtte. Először felfelé a hegyre. Majd lefelé. Olyan magasak voltak a fák, hogy az ég nem is látszott tőlük. Valami fekete madarak rikácsoltak.
- Csiicsiiiccs-tapp, csiicsiiiccs-tapp...
- Hess,te! Hess, te! Ezek elállják az utat!
De akkor már nem volt ott a kocsi.
- Tarzan! - üvöltött fel Retti, mikor egy indákon kapaszkodó alakot látott meg - Látom, hogy maga az! - rohant felé. Megtorpant, mikor észrevette a hatalmas lábnyomokat - Ne! Neeee!! - ordította - Ne! Ne! Ne!
- Retti! Retti! Ébredj már fel, te lány! Mi van veled? - az öregasszony rázta a vállát - Hiába kopogok, hát bejöttem. Rosszat álmodtál? Na, na! - simogatta a vállát.
Retti vakon pislogott.
- Mi az? Mi van? - nyöszörgött. Nehezen ébredt tudatára, hogy ez a szobája, és Momó keltegeti izgatottan csillogó szemekkel - Hány óra? - ugrott fel végre.
- Nagy újság van! - telepedett az öregasszony az ágy szélére. Retti elképedt - Képzeld el, tegnap az öreg Tarzant megölték! Tudod, beszéltem már neked róla. Nagy a felhajtás. Kint van az egész nyomozócsoport! - Momó megborzongott.
Retti úgy érezte, megzavarodott körülötte a világ. Vagy még mindig álmodna? Bénultan bámult az öregasszonyra.
- Azt mondják, a felesége tette. Jól összevesztek. Hiába, nagy volt köztük a korkülönbség! - bólogatott elgondolkodva - Mondtam én már akkor, mikor elvette, hogy ennek nem lesz jó vége. Mindenki tudta. A lánya lehetett volna - csóválgatta a fejét.
- És ... hogy ... ölték meg? - jött hang a lány torkára.
Momó egy pillanatra meredten ránézett,mert a lány nem szokott érdeklődést mutatni semmi iránt, ami a faluban történik.
- Egy jó kis gyilkosság téged is érdekel? - kérdezte magában kajánul, de hangosan ezt mondta: - Jól fejbevágták a szerencsétlent. Még nem tudni, mivel. Hátulról. Azt mondja Juló, a mindenes, aki ott lakik velük kint a tanyán, hogy a juhhodály mögött találták meg. Szétvetett kezekkel, hason feküdt, a fején meg hátul egy jókora horpadás - Momó maga is beleborzongott a saját élethű leírásába.
- Merre van az a juhhodály? - Retti szemében sürgető kíváncsiság látszott.
- Fontos? - villant fel Momó szeme.
- Háát.... lehet...- motyogta Retti gyorsan, elterelően, nehogy a trgnapi kalandja kiderüljön - Márhogy ... esetleg miért ment oda meg ilyesmi - kereste a szavakat.
Momó rálegyintett.
- Szóval, este nyolc óra is megvolt már, mikor Juló ott találta a tett színhelyén - Momó tudálékos képet vágott - Azt mondja, kereste már akkor vagy két órája. Nem szokott így elmenni. Most meg különösen, hogy nem volt férfi a házban. Mármint az állatok miatt - magyarázkodott Momó.
- Miért? A többiek hol voltak? Meg egyeltalán kik laknak még ott? - Retti valósággal lecsapott az öregasszonyra a kérdéseivel. Az összecsippentette a szemét, és igencsak elakadt az elbeszélésben.
- Nézzenek oda! - álmélkodott magában - Ez a lány még kérdezősködik is! Honnan tudja én azt, hogy hol voltak? - húzta fel a vállát.
- Azt nem beszélik?
- Beszélik. Beszélik - bólogatott álmélkodva.
- És?! - próbálta sürgetni - Bolond öregasszony! Direkt csinálja! - bosszankodott, hogy így besétált a kelepcébe.
- Hát Zizi, a Tarzan lánya, ő férjestől elutazott nyaralni. A fiatalok ott laknak máskülönben. De most éppen nem voltak otthon. Nyaralni! - csóválta roszallóan a fejét - Telik rá az öreg pénzéből! Tudod ez a Valér - Hogy milyen nevek vannak! Szóval ez úgy jött ide egy szál nadrágban, gyalog. Most meg hogy kipuccosodott. Nyaralni! - nem tudott napirendre térni fölötte.
- Gondolom, dolgozik is. Nem?
-Dolgozik, dolgozik. Hát ki nem dolgozik? De azért nem flangáljuk el a pénzt! - Momó gondolatai már egyenes úton voltak egy mellékvágány felé, de Retti gyorsan visszakanyarította a helyes irányba.
- A többiek?
- Izsó, a Juli férje, hát az jókor hajnalban elment már valami szénára egyezkedni, de aztán el is érte a végzete.
- A végzet? - kerekedett el a lány szeme, hogy még egy tragédia történt.
- Na, nem úgy! - heherészett Momó a lány tudatlanságán - Csakhát a nyomorultja teljesen ki van száradva, mert Tarzan szigorú gazda ám... Vagyishogy volt. Ott nem ihatott a szerencsétlen, csak annyit, amennyit kitöltenek neki nagyritkán a gazda asztalánál. Namármost, ha úgy esik a sorja, hogy hozzájut egy kis kedvderítőhöz nagyritkán, hát azt nem bírja ott hagyni. Most meg alkudtak is, hát csak kell az a kis áldomás! Így aztán szegény Izsó jóízűen aludt napszálltáig az egyik szénaboglya tövében, a hazafelé vezető úton. Hisz gondolták azt előre. Ismerik, mint a rossz pénzt! - nevetett Momó.
- Más nem lakik a tanyán - térítette megint a mederbe Retti.
- A gyerekek. De azok még nem számítanak. Na, persze, ott volna a fiatal Lővy is, az Ármin fiú, de ő nem dolgozik otthon. De nem ám! Őbelőle tanult ember lesz, ha majd egyszer véget érnek az iskolás évei. Merthogy, úgy mondják, egyetemista őkelme! Nade, ilyenkor, nyáridőben, amikor szünet van, ilyenkor se lehet emgtalálni otthon. Nyaral, üdül, kirándul, hegyet mászik. Éli a jó, könnyű életet! Most se tudják, hol keressék. Márpedig az apja temetésén, nyugodjék, illő volna részt venni. Így aztán egyedül voltak - vette fel az események fonalát újra Momó - az asszony, a gyerekek meg Juló, aki egész nap kint kapálta a nyári krumplit a Homokdombon. Az aprónép meg játszadozott, mit törődnek ők a világ dolgaival. Hogy aztán hogy történt, hogy nem, ki tudja. Mit meg nem tehetett az az asszony, míg nem látta senki! - Momó jelentőségteljesen bólogatott.
- Mi van az asszonnyal?
- Még semmi. Kérdezgetik, kérdezgetik. Összegyült ott vagy húsz ember is. Csináltak ott mindenfélét. Azt mondja Juló, még tán száz képet is elkattintgattak. Az öreg Tarzanról nem készült egész életében annyi fénykép, mint ezen az egy napon. Úgy ám! Aztán meg kérdezősködtek mindenféléről. Azt mondja Juló, még a háta közepén is csorgott az izzadtság az izgalomtól, hogy bele találják zavarni abba a sok kérdésbe. Megjegyzem, nem is csodálom, mert nem volt sose valami lángész.
- Mit mond az asszony?
- Hát azt én honnan a csudából tudhatnám? - csattant fel Momó, de rögvest meg is enyhült - Majd kiderül. Te mit gondolsz, miért csinálhatta?
-Één? - bámult rá a lány, majd óvatosan megkockáztatta - Akkor még nem is biztos, hogy ő tette.
Momó olyan lesújtó pillantást vbetett rá, hogy nem merte folytatni.
- Na, ki az ágyból - rikkatott, és máris sokkal bizalmasabban kezdett viselkedni, mint eddig bármikor.
- Megyek azonnal - Retti hanja visszakanyarodott a régi, tartózkodó tartományba.
- Siess ám! - vágta azért oda Momó, jelezve, hogy bizony ezután sokkal bizalmasabb viszonyban lesznek.
Retti még fekve maradt. Megpróbált végiggondolni minden apróságot.
- Hé! - ugrott fel hirtelen - Mikor ölték meg? - kicsapta az ajtót, és ahogy volt, egy szál hálóingben, mezitláb, csattogó talpakkal száguldott végig a folyosón - Mikor ölték meg?
Momó éppen a kávéját kavargatta a gázon. Rábámult a felöltözetlen lányra, és elmosolydott.
- Hát tegnap. Mondtam, nem?
- Igen, de hány órakor pontosan?- Retti egyik lábáról a másikra állt türelmetlenül.
- Pontosan? Juló szerint olyan tíz körül lehetett. Márminthogy ezt állapították meg azok a mindentudó nyomozók. Miért kérdezed?
- Csak. Hát miért? - vonogatta Retti a vállát.
- Te meg fázol ilyen melegben? Hát reszketsz. Menj, öltözz fel! - fejcsóválva nézett utána.
- Tíz óra! Tíz óra! - dobolt a lány fülébe, míg kapkodva öltözködött.
2. fejezet
Alig akart telni a nap, pedig annyi volt a Retti dolga, alig látszott ki belőle.
- Átszaladok Töncsihez! - kiabált Momó, és elviharzott.
Töncsi a legjobb barátnője volt. A Fő utca 124.-ben lakott, jó helyen, a falu központjában. Harmadik házra volt a Rendőrség, ahova időnként Pipó őrmester összegyűjtötte a gyanús elemeket. Olyankor jól lehetett szórakozni a kapu melletti lócán ülve, mert Pipó hangja elhallott a hatodik szomszédba is, mikor nyitott ablaknál vezette a kihallgatásokat. A Tejcsarnok is ott volt a közelben, így reggel is, este is elvonult Töncsi háza előtt a fél falu. Odafelé egyenesen és fürgén igyekeztek, de visszafelé már komótosabban. Egyik-másik férfiember még egy cseppet bizonytalanabbul is, mivel a Tejcsarnok közvetlen közelében ott állt a falu második - Vagy az első? - leglátogatottabb helye, a főtéri Espresso. Ennek a hívogató muzsikája csak be-becsalogatta a törzsközönséget.
Az asszonyoknak meg azért örült Töncsi, mert legalább egyetlen percecskéjük csak akadt egy kis eszmecserére. Aki meg nem akart magától megpihenni, annál Töncsi bevetette lehengerlő beszédkészségét. Tudta ő, kit mivel lehet szóra bírni vagy hallgatásra marasztalni.
Retti sokszor meg volt döbbenve, ámuldozott, hogy róla és Deniről is mindent tudnak. Sőt annál többet is. Ilyenkor bosszankodott, de eddig nem tárgyalta meg a dolgokat Momóval. Most viszont égett a kíváncsiságtól, hogy mindenről értesüljön. Most meg Momó tűnt el egész napra.
Délután négykor került elő. Csapzott volt, fáradt és éhes.
- Mi újság? - csapott le rá Retti, mert egész nap tépelődött a történteken.
- Előbb eszem valamit - ereszkedett le Momó a konyhaasztal mellé, hogy remegő lábait végre megpihentesse. Életében most történt meg először, hogy még a szája is fájt a sok beszédtől - Jól van, gyere, ülj le te is - enyhült meg olyan képet vágva, mint aki a világ minden titkában járatos - Megtalálták a gyilkosság eszközét! - kiáltott fel végül diadalmasan, és fürkészve várta a hatást.
- És? - Retti nagyot nyelt izgalmában.
Momó kivárt. Élvezte a pillanatot. Majd lecsapott öklével az asztalra, és diadalmasan kiáltott:
- A húsverő bárd!
- Micsoda?! - Retti megbabonázottan meredt Momó asztalon heverő öklére.
Az öregasszony feltápászkodott, és sietősen kihúzta a fiókot. Némi kotorászás után kikapta, és magasba emelte a saját, ártatlan húsverő bárdját. A csuklója megbicsaklott a hirtelen súly alatt. Iszonyattal tekintettek minketten az imbolygó gyilkos eszközre.
- Ilyennel - tért magához Momó, s letette az asztal közepére - Hát igaz lett a találgatás.
- Milyen találgatás?
- Hát, hogy az asszony tette! A saját húsverő bárdjával! Képzeld el, kivette a fiókból, lassan kilopakodott a házból, mikor nem látta senki, aztán usgyi a juhhodály irányába! Ott aztán észrevette azt a nyomorultat, amint éppen háttal áll neki. Több se kellett. Zsupsz! Lesújtott vele! Jól fejbe kólintotta!
- Ezt mondta? - csodálkozott Retti - Bevallotta?
- Miért? - tért vissza Momó a jelenbe - Te bevallanád?
- Én? Én? - hebegett - Dehát nem vallotta be? - csak most vette észre, hogy az öregasszonyt elragadta a fantáziája, ami egy kissé túlszaladt a valóság határán.
- Hogy lehetett olyan bárgyú, hogy a saját húsverő bárdjával csapott le rá? - méltatlankodott továbbra is az öregasszony.
- Ez az! Ezért sem lehetett ő!
- Már miért ne? - méltatlankodott Momó.
- A saját bárdjával?
- Erős felindulásból. Így beszélik.
- Lopakodva?
- Neked meg semmi se tetszik? - Momó hümmögött egy darabig.
- A család mit mond?
- Mit mondanának? Szidják. Átkozzák.
- Átkozzák?
- Na, mit gondolsz mégis, mit éreznek iránta? Betolakodott a családba. Beült a jó kis zsírosbödön mellé, aztán ott nyalakodott - falakodott. Egy ilyen öregemberrel? Persze, azt könnyű volt az orránál fogva vezetni!
- De Momó - csodálkozott rá Retti -, eddig mintha azt mondta volna mindig, hogy Tarzan egy borzalmas ember!
- Halottról jót vagy semmit! - szorította keskeny csíkká a száját Momó.
- De miért? Ez fontos lehet a nyomozás szempontjából!
- Csak! - Momó ijedt szemmel pislogott körbe, mintha keresne valakit, majd sietősen keresztet vetett. - "Úgyse menekülhetsz előlem!" - jutott eszébe a hajdanvolt rekedt suttogás. Megrázta magát a váratlan, kelletlen emlékektől - Az asszonynak nincs alibije - tért vissza a mába - Egyedül volt. Nem látta senki. Ki hiszi el, hogy éppen lepihent vagy mit csinált. Fájt a feje. Na, persze! Ilyen gaztett után fájhatott is.
Momó ezze lezárta a beszélgetést. Evett, aztán lefeküdt a tyúkokkal, mert a lábai tiltakoztak a sok rohangálás ellen. De csak hánykolódott az ágyban.
- Hé, Retti! - kiabált ki.
- Valami baj van?
- Itt vagy?
- Hol lennék? - kérdezte szomorúan.
Az egész falu fel volt bolydulva. Mindenki új és még újabb hírekkel rohangált a boltból haza, otthonról a szomszédba, a szomszédból az utcai tanácskozókhoz.
- Már mennek letartóztatni! - kapott szárnyra a hír.
Utóbb bebizonyosodott, hogy csak kihallgatásra hozták be az asszonyt. Majd minden attól függ, hogy mit sikerül kiszedni belőle. Az egész utca a kapukban leste a fejleményeket. Már el se akartak bújni a függönyök mögé. Sőt egyre közelebb húzódtak a Rendőrséghez.
- Ne csoportosuljanak! - rivallt rájuk Pipó őrmester. Marcona képet vágott, de tudvalévő volt, hogy csakis a megyeiek kedvéért - Nincs itt semmi látnivaló!
- Már hogyne lenne! - intett kezével a vén Árpáné, és odabökött a kocsiból éppen kiszálló asszony felé.
Az asszony, Lővyné, riadt szemekkel nézte a bejárati ajtót, mereven rakta a lábait, mintha ingoványon járna. Csapzott, rövid haja még annál is fiatalabbnak mutatta, mint amilyen valójában volt. Meg-megrángatta a blúza alját, ami már így is nyúlósan lengedezett keskeny csípője körül. Ijedt volt, mint egy ázott verebecske.
Retti épp akkor ért oda tele szatyorral, mikor Pipó lenyomta a kilincset.
- Igyekezzünk! Igyekezzünk! - vakkantott az asszonyra, és a nyomaték kedvéért még egy apró kézmozdulattal is mutatta a befelé vezető utat.
Az asszony, ahogy belépett, Rettire pillantott, aki szinte követelőző tekintettel nézte, de csak egy bágyadt " semmi közötök hozzá " volt a válasz. Aztán mind benyomultak, és betették az ajtót maguk mögött.
Csak erre várt a nézősereg. Mind egyszerre engedték ki az eddig visszafojtott lélegzetet. Lázas zsibongás morajlott fel. Lecövekeltek a Töncsi néni vendégmarasztaló háza tövében. A hosszú lócán egészen kicsire préselték magukat, hogy minél többen férjenek el. Akinek nem jutott hely, az se állt odébb. Egyik-másik a kerítésnek vetette hátát, álldogáltak egyik lábukról a másikra, vagy egyszerűen leereszkedtek az árokpartra, ahol kényelmesen kinyújtóztatták a lábukat.
Jött is csakhamar egy idegen kocsi, megállt, és kiugrott belőle egy nyomozó, aki alighanem főnök lehetett, mert miért másért hozták volna külön kocsival. Helytelenítő pillantást vetett a néma tömegre, majd bement ő is.
Rögtön utána kivágódott az ajtó, Pipó paprikavörös arca jelent meg.
- Na, mi lesz már? - mennydörögte - Szedelőzködjünk! Szedelőzködjünk - de a szeme kacsintásra állott, egy " csend legyen!" mozdulatot tett, aztán hirtelen jelezte, hogy "kés a torkán". Sarkon fordult, és már csattant is az ajtó.
A nép néhány pillanatig csendben volt, egyrészt a kézmozdulat hírértékének hatására, másrészt úgy gondolták, mivé lesz már ez a falu is, ha nem fogadják meg a rendőr szavát - egyetlen percre se.
Retti nem ment oda Töncsi nénihez, de az ebben a pillanatban felvisított:
- Hé, te lány! Te is itt vagy? Momó meg hol csámpázik ilyenkor, mikor az ég dörög? He? - nevetés, röhögés, nyihogás kísérte szavait, míg egytől egyig mindenki tekintete várakozóan a lányra tapadt.
- Mit tudom én? - vonta fel a vállát elővéve régi büszkeségét. Aztán elindult gyorsan hazafele. A hátán érezte a rátapadó tekinteteket.
- Ez az asszony lett volna? Lehetetlen! - töprengett magában - Olyan védtelennek látszik.
Éppen be akart fordulni a sarkon, mikor csend támadt a tömegben. Hátrafordult. Ebben a pillanatban felbőgött az első kocsi motorja, majd a másodiké, és a menet lassan elindult. Pipó zárta a sort. Mereven tartotta a kormányt, büszkén ki-kitekintgetett, éppencsak nem bólogatott kegyeket osztogatva. Az asszony hátul ült. Egészen kicsire összehúzta magát. Nem nézett fel.
Retti már csak akkor kapcsolt, mikor a kocsik rég eltűntek a kíváncsi tekintetek elől.
-Nem hazafelé viszik! - döbbenetében még a csomagot is letette, és csak bámult az útkanyarulat felé.
- Hol kujtorogtál ennyi ideig? - riasztotta fel Momó hangja, aki most minden mérgét az ártatlan lányon próbálta kitölteni. Ekkora mulasztást már rég követett el. Ilyen eseményből kimaradni! Ez a Töncsi se volt képes üzenni! Még jó, hogy Kriza, a kis szomszédasszony beszólt neki, mert még most is otthon tétlenkedne!
Retti majdnem futva indult hazafelé.
Estére már az egész falu tudta, hogy az asszonyt előzetes letartóztatásba helyezték. Hogy, hogy nem, a jól értesültek szóról szóra mesélték az egész kihallgatást. Valószínűleg ebben Pipónak is volt némi szerepe, mert este a Pressóból hazafelé tartva már igencsak nagy erőfeszítésébe került a felezővonal pontos követése.
_ Ezt meg jó kanyargósra festették! - mérgelődött - Hogy én ezt nem vettem eddig észre! Majd holnap intézkedek! - tapogatta a zsebében lapuló pénztárcáját elégedetten, mert egyetlen miliméterrel se lett laposabb, mint mielőtt beugrott hazafelé menet egy kupicácskára lazítani kissé feszült idegeit.
Előbb még kérette magát az illendőség kedvéért, de az első egy-két kortyintás után már kezdte érezni, hogy oldódik görcsös állapota, főleg a nyelvéé. Mint kiderült, a falu lakossága valóságos hőst tisztelhet benne, aki megfékezte azt a vérengző nőstény oroszlánt, így köszönhetik most az ő halált megvető bátorságának, hogy a bűnös méltó helyére került. Ketrecbe. Ez a poén aztán könnycsordulásig megnevettette a jó Pipót, aki a saját viccenin tudott legnagyobbakat nevetni.
Retti hallgatta Momó áradó elbeszéléseit, találgatásait, véleményét, megjegyzéseit.
- Momó szerint volt valakije?
- - Mit tudom én! - vonta fel a vállát - A lánya lehetett volna! Mondd már meg, szerethetett egy ilyen öreg embert! - Momó mindig csak ide kanyarodott.
- De tudnak is róla valamit, vagy csak mondják?
- Nahisz! A szerelmeseket nem kell félteni! Megtalálják azok mindig a titkos légyottok helyét! - hunyorított Momó sokat sejttetően.
- Titokban? - ingatta a alány a fejét és kétkedően mosolygott - Tarzan észrevette volna. Inkább ő ölte volna meg az asszonyt.
Momónak is komoly fejtörést okozott ez a gondolat.
- Mit tudom én! - mormogta. Krákogott, dörmögött egy sort, látszott rajta, hogy küszködik magában.
- Hát igaz, ami igaz! - csapott az asztalra, hogy mindketten megrezzentek - Tarzan, az nem tűrte volna! Nem olyan fából faragták! Inkább ő ölte volna meg! - Momó maga is meglepődött, hogy így ellentmond minden híresztelésnek.
- Akkor meg biztos, hogy nem azért veszekedtek.
- Hát ... Pipó így mesélte:
"- Miért csalta meg a férjét?
- Mert nem szerettem.
- Kivel csalta meg?
- Azt nem mondhatom el.
- Együtt követték el a bűncselekményt?
- Nem. Én egyedül. "
- Nahát, Momó - nevetett fel Retti - Az már biztos, hogy így nem történhetett! Én láttam azt az asszonyt. Nem válaszolt az ilyen határozottan. Inkább sírt.
Momó gondolataiba merült. A múlt jutott az eszébe. Réges régi múlt. Egy nyár, aminek ködös képét már megszépítette az idő, de azért elfelejteni mégse lehet. Az a nyár, amikor megismerkedett Lővi Antallal, a jóképű, jómódú fiúval, akinek tüzes tekintete elbódította a tapasztalatlan kislányt. Olyan szépen, olyan jól indult minden, de aztán keserves gyötrődés lett belőle. Élete legszomorúbb nyara volt az. Naponta kellett megválaszolni olyan kérdéseket, amiket kezdetben nem is értett. Most hol voltál? Ki volt nálatok? Mit akart? Tetszik neked? Miért köszöntél ennek a fiúnak? Az meg miért nézett rád? Ettől mit akarsz? Az mit akar tőled: Kérdések, vallatások, zaklatások, veszekedések, ígéretek, magyarázkodások. Keserves egy nyár volt! Momó megrázta magát.
- Szegény Lídia! Ő volt az első felesége. Szomorú éveket töltött vele. Szomorúakat. Úgy oldalgott mellette mindig, mint egy kivert kutya.
- Hogy tűrte?
- Hogy? - csodálkozott rá Momó Rettire - Hát szerette. Gondolom. Nem volt túl okos lány. Gazdag se, szép se. Így valósággal feltekintett a helyes, okos, módos fiúra. Szolgálta halálig. Igen - gondolkodott el az öregasszony - Igen. Mint egy hűséges kutya.
- Aztán? - nógatta a lány.
- Aztán? Hát aztán meghalt. Fiatal volt még, élhetett volna. Tarzan meg három hónap múlva hazahozta valahonnan a lányával egykorú asszonyt.
- És a gyerekei?
- Mit tehettek volna - vonta meg a vállát - Tiltakoztak ugyan, haragudtak, ki nem állhatták, de az öregembernek nem lehetett ellentmondani. " Akinek nem tetszik, fel is út, le is út!" Ezt mondta nekik.
- Mégis maradtak?
- Hova mentek volna? Persze, a fiú még tanul. Alig van itthon. De a lány és a családja? Hát két gyerekkel hova ugráljon? Na, feküdjünk le! -nyomott el egy ásítást Momó.
Retti most az egyszer még maradt volna. Nem volt álmos.
- Vajon mi lehetett az oka? - tépelődött az ágyban - Dehát nem is biztos, hogy ő volt! Vagy mégis? - az álom nehezen tudta legyűrnii.
Retti maga se gondolta, hogy ilyen hamar válasz érkezik a tépelődésére.
- Újság! - csörtetett be Momó a konyhába négy kifli és egy liter tej társaságában. Természetesen vadonatúj híreket hozott - Képzeld, a Tarzan tanyájára keresnek valakit, aki segítene a munkában, mert Juló ágynak esett. Na, hiszen! Ugyan ki az a bolond, aki most odamegy! Meg aztán dolgozni is kell becsülettel, nemcsak szájat tátani. Ezek az asszonyok meg úgy félnek, mintha a gyilkosság ragályos betegség lenne! - magyarázta, míg a tejet tette fel forralni.
- Hát a lánya, Zizi, vagy hogy hívják?
- Zizi? - legyintett Momó - Ő ugyan sose irányított munkát! Mert, tudod, Tarzan úgy volt vele, hogy a feleség az más, de a lánya az a saját húsa-vére. Kellett neki dolgozni, kellett, de a háztartást az asszony vezette. Meg aztán igazából a Juló vállán volt a teher, a munka neheze.
- És a Zizi férje?
- Valér? Az eddig is sokat dolgozott. A férfimunkát persze. Csak ez a Juló! Ennek is most kellett megbetegedni! Nem feküdt ez ágyban még talán sose.
- Biztos megviselték az izgalmak.
- Na hiszen!
- Mit kellene ott csinálni? - kérdezte Retti tétován.
- Hol? - egyenesedett fel Momó.
- Hát hol, Tarzanéknál vagy mi....
- Mit érdekel? - húzta össze a szemét az öregasszony.
-Esetleg....
-Micsoda? Csaktán nem mennél oda? - Momó teljesen elképedt.
- ................
- Eszedbe ne jusson!
- Miért?
- Te teljesen meg vagy hibbanva!
- Elmennék.
- Nem lehet!
- De Momó! Gondolja csak meg! - fogta valósággal könyörgőre Retti a dolgot.
- Mit gondoljak meg? Dolgozni kell ám ott!
Oldal: Kate Miron: Rejtélyes nyomok regény
Kate Miron: Rejtélyes nyomok - © 2008 - 2024 - katemiron.hupont.hu
A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.
ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat