Kate  Miron: A Véntölgy titka         

                       mese                         

 

 

                  Egyszer volt, hol nem volt, túl a puskalövésszagú száz hektáros akácerdőn, túl a borzas ágú ősnyírjesen, az  örökzöld, páfrányos fenyvesen, a  vénséges vén jonatánalmaerdőn is túl, ahol a hatfelől jött út hétfelé ágazik, állt a magányos háromágú  Véntölgy. Évszázadok esői mosták a leveleit, négy égtáj szelei rázták az ágait, főleg hóviharkavargásos, fagyos éjeken.  

Valamikor, csemete korában rózsás arcú leánykák és pajkos szemű legénykék ajkáról szólt  a nóta, míg tarka pillangókat kergettek körülötte.  Majd ifjúsága delén kackiás bajszú kuruc legények hajtották pihenőre fejüket alatta, míg mézes szavú, eperajkú lányok fel nem ébresztették őket jóízű álmukból.

Állt a tölgyfa rendületlen, moccanatlan, télben-nyárban, esőben-sárban.

 

 

 

  

   De az, hogy csend lett volna körülötte,  eszünkbe se jusson! Már hogy is lett volna, mikor pontosan háromszáz évvel ezelőtt itt vert tanyát  Zöldmanó király és népes családja. Azóta is egyfolytában  itt bővíti családfáját, itt építi palotáját, aminek  teteje a  Véntölgy legmagasabb ágának belsejébe fúrva már majd az eget veri. Pincéje meg lent van a mélységes mélyben, gyökere tövében, ami lifttel is három napi járóföld a földfelszíntől számítva.  Itt szorgoskodik a zöldmanók egész serege napkeltétől napnyugtáig, lesve királyuk minden óhaját.

Hogy ki ez a titokzatos király? Ezt  bizony  kíváncsi érdeklődők tucatjai próbálták már megfejteni. De hiába végeztek famászásokat, ásatásokat, fúrásokat és faragásokat,   Zöldmanó király és családja titokzatosságba búrkolózva  rejtőzködik el mindem emberfia elől.

 

 

               Én is csak úgy bukkantam nyomára, hogy egy családi veszekedéstől zivataros estén nem volt kedvem kedves édesanyám sokat próbált életéből vett bölcs tanácsaira  hallgatni, amivel bimbózó  tudatomat hivatott  táplálgatni, és virágzó önzésem vadhajtásait nyesegetni. 

Ifjúkorom  minden bátorságát összeszedve  összegyűjtöttem a kötelezően előírt három darab hamuban sült pogácsámat, amit édesanyám előző nap készített.  Meg kell azt is említenem, hogy azért három darab, mert ennyit sikerült megmenekítenem  a mindig éhes bátyám, a most éppen nem fogyózó nővérem és  a még  nálam is ifjabb kishúgom elől.

Na, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, bebatyuztam a  pogácsákat, az Mp3-as lejátszómat és egy túrabakacsot, ha a pántos szandám elszakadna.

 

Ezzel elindultam nagyvilágot látni.

 

Csicseregtek a madarak,  rikácsoltak a rikácsok, még tán a bagoly is huhogott, ha nem volt más dolga, mint a szegény, szerencsétlen, hazátlan emberfiát riogatni.  De hisz engem ijesztgethetett ész nélkül, mert én bizony nem hallotam ám se a madarak  visongását, se más állatfiát, mert fülembe illesztettem kedvenc fülhallgatómat, amiből úgy repesztett a zene, hogy  a közelemben bámészkodó verébhad  csak csőrtátva bámult.  Még az útszéli fák is megrezegtették kipufogógáztól megfeketedett leveleiket.

Hát ahogy így megyek-megyek-mendegélek, rázom fejem a ritmusra, húzza vállam a tarisznya,  amit éppen a bokorba kívántam vágni  - Már megint nem hallgattam a csalhatatlan megérzésemre, hogy könnyebb lenne a hátizsák!!! - Hát, uramfia,  a  magastalpú pántos szandám, amit  - Anyám a megmondhatója meg a szomszédban lakó lepcsej szájú Julcsa néni -, hogy nem menésre terveztek,  de csapjon bele a hétágú gömbvillám,  hát mit tegyek, ha ez a divat - elvétette a sima utat, én meg kizökkenve a ritmusból, akkorát hengerbucskáztam egy vakondtúrás tetején, hogy ha itt lett volna az a  kamaszodó, ragyás képű, vigyorszájú bátyám, hétrét görnyedt volna a röhögéstől.  Dehát nem volt itt!

Így reszkető kezekkel masziroztam sajgó bokámat, térdemet, könyökömet, vállamat, oldalamat. Hatalmas sárga karikák lejtettek táncot a szemem előtt.

Fülem bedugulva?

Még jó, hogy nem bömböl a zene!

Nem bömböl a zene?????

Jaj, nem bömböl a zene!!!!

Mire rájöttem, hogy se meg nem süketültem, se a fülem nem dugult be, hanem annál tízezerszer nagyobb kár ért, ami talán egész ifjonti életemre kihatással lehet, akkorra már ki is esett elkékült ujjaim szorításából a rázogatással, püfölgetéssel, ütögetéssel javítani próbált egyetlen szerelmetes útitársam  a bajban, kedves Mp3-as lejátszóm.

 

Most mivé legyek?!

 

- Mivé legyek? - ordítottam volna, ha hörgésnél több is jött volna  ki a torkomon - Mit ér az életem zene nélkül?

  Lemondóan, sorsomtól üldözötten, de még nem végérvényesen beletörődve a változhatatlanba, morzsolgattam ujjaimmal az aprócska  műanyag darabokat. Közben könnyem hullott a tetemre.  Agyam ebben a pillanatban lett nagykorúvá, amit testem  többi része csak néhány év múlva követett.

- Mivé legyek? Mivé legyek? - ismételgettem  elcsukló, rekedtes hangon, míg az elesés porától maszatos arcomon a kiomló könnyeim barázdát szántottak.

- Ne sírj, ne zokogj, ne hüppögj, szép szőke királykisasszony! - hallottam egy vékonyka hangot, ami nem tőlem származott, más emberfia meg nem volt  se közel, se távol.  Felemeltem elgyötört tekintetemet, ami azonnal kiélesedett, mikor  magam előtt, a földön, a Véntölgy tövében megpillantottam a hang forrását.

- Méghogy szőke?! -  visszakérdeztem, de azt igencsak fenyegető módon, hogy akinek éles a hallása, azonnal észrevehette rosszallásomat  - Az én hajam fekete! - szűrtem ki  akadozva a szavakat fogaim közül, mert még az is felmerült bennem, hogy a jobb metszővel meglazult a kapcsolatom, amikor esés közben egyenesen pofával beletaláltam a tarisznyámba, épp oda, ahol vasorrú bakancsom dudorodott ki.

- De már a töve kopik! - terelte a válasz vissza a gondolataimat a helyes mederbe.

- A nemjóját! Hát nem rámsóztak megint valami selejtes hajfestéket?! Vagy lenőtt? - tétováztaam a helyes megoldás fölött, de mivel a megfejtésért nem járt jutalom, visszatértem a velem szemben ülő, a más dolgába orrát beleütni igencsak szerető, bávatag tekintetű kerti törpére.

- Közöd? - vetettem oda -Meg egyeltalán hogy kerülsz te ide? Hívott valaki? Vagy tán kértem a tanácsodat? Ki  vagy te? Az anyám? Még neki se engedném! - fulladt el a hangom a megerőltetéstől meg az emlékektől - Hát, drága jó édesanyám sose akarna nekem rosszat, mert őt csak az eltelt éveinek tapasztalatai vezetik, amiket mihaszna igyekszik átadni nekem.

- Én el is mehetek - pihegte az engem vizslató tekintettel bámuló erdei manó.

- Ne! - sikoltottam fel - Hát elhagynál te is, ki utolsó támaszom lehetnél?!

- Igazán? - pirult el szemérmesen, míg almazöld arca smaragddá változott.

- Miért ne? - vontam meg a vállamat, mert már beletörődtem sorsomba.

- Hát támaszkodj rám! - húzta ki a vállát, míg nyálkás, zöld kezét enyémbe fűzte - Jöjj, hercegnőm, megmutatom a váramat!

- Milyen váradat? - próbáltam vonakodva kihúzni kezéből kezemet.

- Ím itt a kapu, lépjünk be!

 

Hát én még életemben ilyen csodának a közelében se jártam! 

 

 Előttem, a Véntölgy tövében csillogó kapu tárta ki szárnyait hívogatóan. Bentről halk zene hangjai csalogattak.  Sziporkázó fények villóztak. Kék, piros, zöld, kék, piros, sárga.

- Egy életem, egy halálom, bemegyek! - világosodtak meg gondolataim, és rögtön szorítottam egy keveset kedves vendéglátóm ujjain.

- Nem fázol? - kérdezte teljesen feleslegesen és értelmetlenül, míg ingatag lépteimet a kapu felé terelgette.

- Ó, melegítenek a kezeid! - suttogtam odaadóan, míg feltekintettem rá, ahogy délcegen befelé vezet. Majd szemérmesen lesütöttem szemeimet.

- Engedd, ó szépséges hercegnő, hogy átöleljem karcsú derekadat! - esengett hozzám könyörgően - Hadd emeljelek át a küszöbön, hogy meg ne botolj, kockáztatva vékonyka bokád törékeny épségét.

- Ölelj! - leheltem odaadóan, míg szemem a benti csillogást  igyekezett letapogatni. Eszem meg azon járt, hogy micsoda szerencsém van, hogy nem hallgattam saját magamra a múlt héten, mikoris a tükrömbe pillantva megdöbbenten tapasztaltam azt a tényt, hogy eljött az ideje egy kiadós fogyókúrának. Most állhatnék itt csontsoványan, a szégyentől megalázottan gebe alakom miatt!

- Ó, hercegem! - fúrtam fejem a nyakába, míg megelégedve sorsomnak ilyentén alakulásával,  ölében ringatózva átjutottam a küszöbön.

- Hát itt volnánk - mondta lihegve, és óvatosan, egy nagy levegővétellel leengedett a talajra. Milyen talajra!  Tükörsima márvány pompázott a lábaim alatt, kékes fények reszkettek rajta, mint a végtelen óceán tükre.  Óvatosan emelgettem lábaimat, közben a fogaim közül átkokat szórtam a magas talpú, pántos szandálom tervezőjére, aki így kecses lépteimet részeg imbolygássá változtatta.

  - Ó, de sudár a termeted! - próbálkozott egy kedves bókkal életmentő daliám, miután jól kifújta magát.

- Erre egy picikét még meg is emeltem a sarkamat, és áldottam azt a lángeszű divattervezőt, akinek találmánya, a magas talp, eszköze lett íme sorsom jobbra fordulásának. - Tekints  szét birodalmamban! - tárta szét karjait szerényen, míg magát kihúzva körbemutatott.

Egy hatalmas, végeláthatatlan terem közepén álltunk, ami palotájának előszobájául szolgált.   Fejünk felett százkarú arany csillár ontotta a fényt, ami  vakítóan visszaverődött a falakat körben díszítő metszett velencei tükrökben.

- Anyám! - kaptam a fejemhez, amikor megpillantottam mind a  százhuszonnégy alak és arcmásomat - Ezek nem lehetek én! -  sikoltottam a rémülettől, míg  vakondtúrástól maszatos kezemmel  szétzilált hajkoronámat igyekeztem ráncbaszedni. Ebben a pillanatban ébredtem tudatára annak a ténynek, hogy míg én a világgámenés gondjával terheltem agyamat, teljesen kiment a fejemből, hogy előtte hajat kellene mossak.

- Hát ez nemcsak lenőtt, ez zsíros is! - hasított belém a felismerés, aminek következtében lázas kapkodással próbáltam a figyelmet elterelni hajamról, de az eredmény csak artikulálatlan vihorászás lett, és az, hogy hirtelenjében se a kezemmel, se a lábammal nem tudtam mit kezdeni. Egyetlen röpke pillanatban még az is megfordul a fejemben, hogy talán nincsenek is a helyükön, esetleg fordítva használom őket tévedésből.

- Ez fáj! - visított fel odaadó lovagom, míg csípésemtől fájó karját dörzsölgette.

- Mondd, hogy álmodsz! - makogtam, mert akkorra beléptünk az első ajtón.  Igaz, egy kissé megbántódtam, mert nem ajánlotta fel szép királyfim , hogy  ölében átemel ezen a küszöbön is. Mondanom se kell, éppen tátott szájjal befelé bámultam, így jókorát suhantam a lendülettől, mivel nem emeltem elég magasra magas talpú, pántos szandálomat, ami ezért összeütközésbe került a küszöbszinttel.

Lovagom csak a fejét csóválta roszallóan.

- Hol vagyok? - makogtam tűzvörös arccal - Ez meg mi? Hát az biztos, hogy lakberendező ötölte ki!

- He. He. He - vigyorgott a királyfi - Itt minden meg van tervezve.

Körben, a falak mentén bíborral, bársonnyal borított kanapék, fotelek, székek, hintaszékek és mások garmadája pöffeszkedett várva a  büszke vendégeket.

   Talpunk alatt süppedős szőnyegek, a falakon selyemkárpitok. Minden vakító arannyal cicomázva.  Lovagom kettőt tapsolt, és azonnal  véget ért a néma csodálat.  Ajtók nyiltak, ajtók záródtak, ajtók csapódtak, és egy szempillantás alatt  benépesült a terem.

- Íme, az én családom! - tárta ki a karját, és önelégülten végigtekintett a társaságon.

Mondanom se kell, hogy ennyi vizslató tekintet kereszttüzében alig néhány másodperc múlva úgy éreztem magam, mintha teljesen anyaszült meztelenül álltam volna ki a szoba közepére. A szégyentől elnehezült szempillám eltakarta előlem őket. Lesütve tekintetemet, csak magas talpú, pántos szandálom volt a látóterem egyedüli látványa.

- Legalább szanda van rajtam! - leheltem, de azt is csak gondolatban, míg fülem teljes kapacitálásával próbálta befogadni a királyfim rokonságának méltatlankodó sutyorgását.

- Ne félj! - lehelte a nyakamba - Ők mind jót akarnak nekem.

- Hát ez az! - hajlottam a lemondásra - Mit nekem királyfi? Mit nekem palota?  Megyek haza! - döntöttem el gondolatban, de akkor  váratlanul az egész tömeg megkönnyebbülten felsóhajtott.

A távolban felerősödött a zene, már ki lehetett venni a dobok ritmusát, de akárhogy erőlködtem, nem ismertem rá.

- Valami század eleji dübörgés - vontam le szám sarkát ezzel kifejezve véleményemet.

Ebben a pillanatban feltárult egy ajtó, majd egy másik, egy harmadik. A távolban fehér paripán délceg alak közeledett, mellette apró lovakon lenge ruhás hölgyek koszorúja, mögötte sovány kis zenészek roskadoztak hatalmas zeneszárszámok súlya  alatt.

- Már megint összekeverte a lovakat! - hallottam királyfim dühös sziszegését, amit a rokonok sűrű fejbólintással helyeseltek.

- Ki? Mi? - érdeklődtem kíváncsian, de nem  volt időm a tépelődésre.

- A király!!!- hallottam, és ugrottam egyet ijedtemben, mert az ajtónálló akkorát  ordított, amit a süketek is meghallottak volna. Nemhogy én!

- Ne félj tőle! - tette a királyfi kezét a karomra nyugtatólag - Már egy kicsit feledékeny, de nem tesz kárt senkiben.

- Még jó, hogy! - néztem a király szeme közé, mert ekkorra már előttem táncoltatta büszke paripáját.

- Az én lovam! - próbálta a királyfi magára felhívni apja figyelmét, míg kézzel-lábbal mutogatott neki - Én vagyok a királyfi!

De a királyt ekkorra már elbűvölte ártatlan szépségem, mert le nem vette tekintetét rólam, ami előbb kipirult arcomon pihent meg, majd lefelé haladva meg nem állt a magas talpú, pántos szandálomig.  Ekkor valami váratlan fordulat következett.  Merőn bámult a lábamról a sajátjára és vissza, mikor a felismerés  lángja lobbant fel szemében, amit azonnal felváltott a harag.

- Hogy merészelted ellopni a topánomat?! -ordított magából kikelve, míg vérben forgó szemeit rám meresztette - Karóba húzatlak! Kerékbe töretlek! Halált reá!!! Halált!!! - visítozott, míg teljes erejéből a kardját igyekezett kihúzni hüvelyéből.

 Lett is nagy felfordulás, jövés-menés egy szempillantás alatt, aminek okát én nem bírtam megérteni, mert se egy karót, se egy kereket nem láttam sehol.

- Jó vicc! - fanyalogtam - A szandámra fáj a fogad? Itt van! Tessék! - és kezdtem  megoldozni pántjait.

- Nem, kedvesem! Nem! Ne tedd! - elevenedett meg körülöttem a rokonok hada, míg kezemet lefogva, mézes-mázos szavakkal, izzadó tenyerükkel simogatva próbáltak visszatartani a művelet befejezésétől.

- Adom - szűrtem ki a szavakat fogaim közül, és határozottan leráztam őket magamról.  Egyetlen kecses mozdulattal a király lábai elé vetettem cipőmet és magamat.

- Egy életem, egy halálom, odaadom a szandálom - foglaltam össze mondandómat, amit a király egy kimért főhajtással köszönt meg, és zsákmányát szorítva visszavonult arra, amerről jött.

A bekövetkező csendben mégis megbántam meggondolatlan tettemet, mert  rá kellett döbbenjek, mostmár még az az egyetlen szandál sincs rajtam, ami pőreségemet fedezné.

- Jöjj, óh, szép szőke királylány, aki példát adtál nekünk odaadásból - hallottam kedves lovagom hangját a rokonok éljenzése közepette.

- Légy házam vendége!

- Légy házunk vendége! - visszhangozta a kórus, ami még nem is lett volna baj, de a nagy sürgés-forgásban  már hárman is meglapították  egymás után a kislábujjamat. Ezt persze nem hagyhattam szó nélkül.  Sajnos, a kezem egy kicsit gyorsabban jár, mint az agyam, így teljesen véletlenül lekevertem egyet a legutoljára lábamra lépőnek. Így aztán nem volt szükséges szólanom.

Beismerem, nem volt illő bemutatkozás, de a hatása nem maradt el. A továbbiakban senki nem mert megközelíteni, amit a királyfit illetően egy kissé sérelmesnek is találtam.  Hiába mondtam, hogy ő jöjjön csak bátran, nem fogom bántani, megnyugtatóbbnak érezte betartani a három lépést. Meg hogy szerinte az illem is így kívánja.  Így nem kerültünk közelebbi kapcsolatba.

Sajnos.

Mindezek után hét nap és hét éjjel tartó szakadatlan palotanézés, lépcsőjárás, liftezés, toronyablakból kitekintés, dínom-dánom és mulatozás következett. Volt eszem-iszom, sütöm-főzöm, hozom-viszem hajnaltól napestig, estétől virradatig.

Mondanom se kell, hogy kénytelen voltam megkérni a királyt, hogy lenne szíves behozni a  bejárat előtti vakondtúráson hagyott kényelmes vasorrú bakancsomat, mert  a tűsarkú, gyémántokkal kivert  tipegő topogók már  mindkét  sarkamat hólyagosra dekorálták.  Kicsit megorrolt rám, de azért saját  kezűleg hozta be, csak egy kis zavar támadt, amikor erőnek erejével felpróbálta a lábamra. Eskü alatt vallotta ugyanis, hogy én vagyok Hamupipőke, és azonnal üljek le rizset-rozsot válogatni. Nem voltam hajlandó.

A palota viszont olyan szép volt, de olyan szép, hogy a Napra lehetett inkább nézni, mint ragyogó falaira.

Hát én is azt választottam. Nézem én inkább a Napot, mint itt csellengjek egy sápkóros királyfival, akinek mindig csak a fehér paripáján jár az esze. Csaktán nem fogom ifjonti életem minden célját, vágyát derékba törni azzal, hogy  mostantól naphosszat csak az aranyakat számolgassam, az ékszereket próbálgassam, a ruhákat váltogassam.

Hogy én sose halljam, a drága jó édesanyám szívhez szóló intelmeit?!

Azt már nem!

Meg is mondtam azon melegében. Kereken.

- Megyek haza!

Az én királyfimnak tátva maradt a szája a csodálkozástól, mert őt meg arra tanította az édesanyja, a  jó öreg anyakirályné, hogy nagyobb megtiszteltetés nem érhet egy magamfajta emberlányát, mintha egy magafajta királyfi az otthonába marasztalja. Erre most itt áll megfürödve! Még jó, hogy hang jött ki végül a száján.

- Miért? Mit gondoltál? - sziszegte vészjósló vigyorral - Hogy feleségül veszlek? - és nyálkás, zöld kezével megmarkolta a karomat, míg kitolt a kapun.

- Nini! Egy törpe! - kiáltottam fel, és ott hagytam a hoppon.  

 

 

  Vége

 

Itt szerkesztheted a frissen létrehozott oldaladat!

Ezt a szöveget nyugodtan kitörölheted és
a helyére írhatod az új oldalad tartalmát.

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Kate Miron: A Véntölgy titka mese
Kate Miron: Rejtélyes nyomok - © 2008 - 2024 - katemiron.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat